Pillangó

Dr. Pető András (1893-1967) orvos-pedagógus, a konduktív pedagógia megteremtője. Ő volt az első, aki már 1950-ben, amikor Villányi úti intézetét megnyitotta, úgy gondolta, hogy az idegrendszer, a károsodásai ellenére, rendelkezik új kapcsolatok kiépülésének lehetőségeivel, amelyek a tanulási és tanítási folyamat megfelelő vezérlésével mozgósíthatók. Pedagógiai rendszerét konduktív pedagógiának nevezte el.
A konduktív – rávezetést jelent, vagyis magyarra fordítva, a konduktív pedagógia, rávezetéses tanítást, nevelést jelent. Az elnevezés hangsúlyozza tehát, hogy a tanulás aktívan történik.
A kondukció, rávezetés, ami egyrészt célképzéshez, másrészt megoldáshoz vezet.

”Tanítasz? Kíváncsiságot kelts, mutasd meg a célt, és a megoldáshoz vezető utat!”

Pető András feltevése az volt, hogy az orto- és diszfunkció olyan folyamatok, amik nem függenek abszolút mértékben a különböző fogyatékosságoktól.

Mi is az, hogy ortofunkció, (”megfelelő működés”)?

Ez nagyon sokféleképpen értelmezhető.
A konduktív pedagógia értelmezése szerint az ortofunkció azt jelenti, hogy az ember képes mások számára is jelentőséggel bíró munka végzésére, képes hasznossá válni, és saját problémáin kívül mással is tud foglalkozni.

Ezért az ortofunkció, (vagyis a helyes működés) elérése érdekében, nem valamely fogyatékosság változtatása, hanem a változásra képes ember segítése a cél!
Ennek a célnak az elérésére jött létre a konduktív pedagógia rendszere, ami figyelembe veszi az ember megismerési folyamatait, érzelmi életét, és a kommunikatív szempontokat is.
A konduktív pedagógiában az ember tisztelete is nagyobb a hagyományosnál. A konduktív nevelés során bizonyítani akarjuk és tudjuk, hogy az emberre jellegzetes tulajdonságok, még az idegrendszer súlyos károsodásai esetén is jelen vannak.

A megoldás nem egyszerűen az általunk észlelhető funkció, viselkedés támogatása, hanem annak a belső szervezésnek, a környezettel való kölcsönös ráhatás módjának kialakulása útján valósul meg, aminek az eredménye a funkció. A kondukció, megfelelő célok közvetítésével, komplex tevékenységek rendszere útján, rávezeti az embert a belső szervezésmód kialakítására, az idegrendszer koordinációjára, vagyis a feladatmegoldásra.
A cél elképzelésekor az idegrendszer megszervezi a cél eléréséhez vezető bonyolult utat. Ez a szervezés nem tudatos, a célja tudatos csupán, de szerepet játszik az értelmi fejlettsége, érzelmi világa és meggyőződése is.
A konduktorok feladata tehát az, hogy tudatosítsa a célt, és megmutassa a cél eléréséhez vezető utat.

A konduktív pedagógia nem terápia!

A megértés zavarát az okozza, hogy a pedagógiai munka eredményeként észlelhető változást, hagyományosan és helytelenül a gyógyulás kategóriájába sorolják.
Amikor az ép gyerek tanul, és tanult funkciói ügyessé, szokássá, majd automatikussá válnak, azt nem tekinti senki ”gyógyulásnak”. Az épek tapasztalatlanságát, tudatlanságát, ügyetlenségét nem tekintik betegségnek. A diszfunkciós gyermek képtelenségét, gyakorlatlanságát, tapasztalatainak hiányát viszont, kórnak tekintik, amit gyógyítani kell, ezért náluk a hangsúly a tanulás helyett, a gyógyításon van.

A konduktív pedagógia az ortofunkció kialakításában a tanulás jelentőségét hangsúlyozza. Úgy gondoljuk, hogy a diszfunkciós gyermek is fejlődőképes gyermek, aki a tanulás útján fejleszthető, és ő is tapasztalás és tanulás útján fejlődik, mint ép társai. Legfeljebb, sokkal hátrányosabb helyzetből indul, mert neki azt is tanulnia kell, amit az ép gyermek az érzés és a fejlődés folyamán spontán sajátít el.

A konduktor tehát nem gyógyít, hanem tanít, nevel.
A funkciófejlesztő foglalkozás nem konduktív pedagógia, bármilyen kitűnő módszereket alkalmaznak is.

A konduktív pedagógia az ember szemléletének, aktivitásának, küzdeni tudásának, tanulási képességének, életrendszerének kialakítási programja.

Hogyan is valósul meg a tanítás, nevelés?

A konduktív pedagógia, egységes rendszer. Programja van.
A program arra alapul, hogy az ember tanulása elsősorban újraépítés.
Nincs mozgásgyakorlat a programban, nincs mechanikus gyakoroltatás.
Ha csak ismételtetnénk előírt mozgásokat, akkor azt látnánk, hogy a mozgás, idegen maradna a tanuló számára. Így történik ez, a részeire bontott mechanikus tanulás esetén. A konduktív pedagógiai rendszerben a tanulónak meg kell értenie, hogy miről is van szó. Bárminek a megtanulásakor, a tanulónak lehetőséget kell adni, hogy ő maga aktívan megtervezze, ”intendálja” a cselekvése célját, és hogy a cselekvésre annak fontossága késztesse. Ehhez nem elegendő, ha (ahogy egyesek képzelik, vagy mondják) ?mentális késztetésekkel ? szavakkal ? próbáljuk rávenni a beteget a mozgásra?. Nem elegendő, ha az ember csak hallja, látja az elvégzendő feladatokat, nem elég a funkciók mechanikus gyakoroltatása sem. Az ilyen módon végzett gyakorlatoztatás értelmetlen foglalkozás.
Sem a megértés, sem a megtanulás nem ilyen egyszerű.

A cselekvés, képességek, gondolatok és érzelmek kifejezése.
Az embernek célja van, azt el is akarja érni, problémát akar megoldani, vagy éppen játszani szeretne. Ezek azok az elemek, amelyeknek a szerepe az életben jelentős.
Az ember idegrendszere csak akkor szervezi meg a cselekvés lefolyását, ha a cselekvőnek célja van.

A kondukció útján a konduktor, nem közvetlenül a gyerek funkcióit segíti, hanem a gyereket, aki a funkciókat építi. Egészen különleges jelenség az, hogy lemondunk a direkt segítségekről és könnyítésekről, a perifériás segítségadás helyett, közvetett, részben megfoghatatlan tudati és motivációs hatásokkal élünk.
A tanító által nyújtott kondukció rávezeti a neveltet arra, hogy legyen célja!
Ebben segíti minden lehetséges eszközzel, biztonságot, bizalmat nyújt.
Minden cél, amelyet el akarunk fogadtatni, legalább képzeletben konkrét, életszerű kell, hogy legyen. E nélkül a célt nem fogja a gyerek magáévá tenni.
A cél elérése, problémamegoldás. Ez pedig fontos, mert a problémát megoldás nélkül nyújtjuk számára, és azt várjuk el tőle, hogy a konduktor által ki nem fejezett problémamegoldást, saját maga találja meg. Az erőfeszítés, a hősiesség, a siker kizárólag a problémamegoldó személyé.
A problémának ezért kell, hogy jelentése legyen, és kell, hogy morális és indokolható tartalma legyen, egyszóval megoldása életfontosságú legyen a nevelt számára.
Rendkívül fontos a személyes erőfeszítés, majd a nehéz problémamegoldás sikerének öröme.

A konduktor olyan speciálisan képzett pedagógus, aki a nevelési folyamat minden pillanatában rávezeti a mozgássérültet az élet adta feladatok önálló megoldására; öntevékenységre készteti. A konduktornak rendelkezni kell a jó pedagógusi tulajdonságokkal, közöttük különösen az aktivitás létrehozásának, az együttműködésnek, és az operatív (gyors) megfigyelésnek a képességével is.

Konduktorképzés, Budapesten, a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetében történik, 1988 óta a Budapesti Tanítóképző Főiskola együttműködésében.
Az Intézet 1963 óta felsőfokú konduktorképző, aminek a központja még a Villányi úton volt, egészen 1985-ig, mikor is megnyitották a Kútvölgyi úton a jelenlegi ?anyaintézményt?, ahol nagyobb létszámú bentlakó, és bejáró gyermekcsoportok, illetve felnőtt ambulancia működhetett, és több konduktort is lehetett képezni, mint előtte. A konduktorképzés egyedülállósága abban rejlik, hogy az elmélet és a gyakorlat, együtt, egy helyen, szinte egyszerre történik, tehát a konduktorok is aktívan tanulnak, csakúgy, mint neveltjeik. Az elméleti oktatást mindig a gyakorlati munka követi, vagy fordítva.
Az elmélet és a gyakorlat ilyenfajta egysége, az elmélet tudatos alkalmazása, egy életre bevésődik egy konduktor agyába, és azt következetesen használja is munkája során.
(dr. Hári Mária írásai alapján)