Elindult az óvoda, mögöttünk a szeptember. Huszonhárom gyermekkel indult az óvoda, melyből 5 mozgássérült, sajátos nevelésű igényű kisgyermek. A beszoktatás a vártnál is könnyedébben zajlott, a gyerekek jól érzik magukat a csoportban. Előfordul, hogy a reggeli búcsuzkodáskor egy-egy gyerek elszomorodik, de néhány perc múlva már vidáman játszik a barátaival. A reggeli búcsúzkodáshoz hozzátartozik, már-már szertartássá vált, hogy a hatalmas üvegablakon keresztül integetünk apának, anyának. A többesszám itt most valóban helytálló, mert az integető kisgyermekhez általában csatlakozik még három-négy gyerek, így minden szülőnek egy kisebb gyerekcsapat integet munkába indulásakor az ablakon keresztül. Ráadásul a csapathoz csatlakozni szokott Zsuzsi, vagy Andris a két görögteknősünk, akik szintén szeptemberben kezdték az óvodát, és pompás kis kuckójukból szemlélik az eseményeket az élősarokból.
Egy vegyes életkorú csoport mindig sok meglepetést rejt. Itt különösen sok múlik az egyes korcsoportok arányán, és hogy az azonos korú gyerekek jól kijönnek-e egymással, lesz-e mindenkinek barátja. Nagy örömünk, hogy a gyerekek hamar barátokat találtak, és úgy tapasztaljuk, valóban “családként” működünk: a nagyok kedvesek a kisebbekkel sőt, sokszor “nevelik” őket, a kicsik pedig felnéznek a nagycsoportosokra. A mozgássérült gyermekek pedig az ép mozgású gyerekek szemében is teljes értékű tagjai a csoportnak. A gyerekek az első naptól fogva figyelnek egymásra, gyakran kérés nélkül odaviszik a bottal közlekedő gyereknek a botokat, vagy tányért annak aki nem tudná maga odavinni. A barátságok tekintetében pedig természetesen mit sem számít, hogy ki hogyan tud járni.
